– Péter kisgyermekkorától kezdve fogékony volt a klasszikus értelemben vett komolyzenére, amire a mai fiatalabb generáció általában kevésbé érzékeny. A zenével való különleges viszonyod miatt például gyerekkorodban nem számítottál esetleg valamiféle „csudabogárnak”? 

– De igen, gyerekkoromban minden bizonnyal. Illetve azt hiszem, bizonyos értelemben talán még ma is. 

– És hogy látod, a mai fiatal generáció milyen viszonyban van a zenével? 

– Mindannyian látjuk és érzékeljük, hogy hol tart ma a világ. Évtizedek óta tapasztalható és látható az a szomorú, vagy inkább riasztó tendencia, hogy hogyan mossák ki az emberek agyából nemcsak a komolyzene, hanem általában a magaskultúra iránti igényt. Hogy az ifjúság körében mi a trendi, mi a menő. Hogy a fiatalokhoz mennyire nem jutnak már el ezek az értékek. Jön helyette a valóság-show, a diszkó… hogy mást ne is említsünk. Az eredmény pedig rendkívül elkeserítő. Krónikus értékválságban élünk. Azt hiszem nem árulok el titkot azzal, hogy az a gyerek, vagy tizenéves ifjú, aki szórakozóhelyeken, diszkókban, vagy a mai tv show-k előtt ülve nő fel, abban nem fog kialakulni az a minőségérzékenység, szellemi, lelki, vagy még inkább spirituális fogékonyság, beállítódottság, amivel képes lenne értelmezni, érzékelni, élvezni a valódi értékeket. Sőt, egyenesen el lesz zárva az útja tőlük. És most itt nemcsak a komolyzenére gondolok, hanem általában az úgynevezett magaskultúrabeli értékekre. 

Belegondolni is borzasztó, hogy például a komolyzene mára a fiatal generáció körében valami megközelíthetetlen, unalmas, elavult, régi-módi, szinte nevetségesnek számító dolog, s mint ilyen, egyenesen „ciki”. Fogalmuk sincsen arról, hogy valójában milyen hihetetlenül és végtelenül fantasztikus, izgalmas, érdekes, ezerszínű, nemes világ rejtőzik amögött az érték mögött, amit ma egyszerűen csak komolyzenének hívnak. De hogy ne csak végig haza beszéljek… Például hogy egy Csehovdráma is mennyire izgalmas és magával ragadó tud lenni, jó példa erre akár a Katona József Színház egyik emblematikus előadása, az Ivanov. Vagy akár a Nemzeti Színház Három nővére és még sorolhatnánk. Gondolom, abban nincs vita, hogy egy Beethoven-szonáta vagy egy Radnóti-vers, esetleg egy Sarkadi-dráma mennyire más gondolatokat ébreszt, mennyire más lelki világot, más embert formál, mint a diszkó. 

– Igen, ez valószínűleg mindenki számára világos. Szerinted mi lehet az oka annak, hogy mára idáig jutottunk? 

– Manapság a média egy megkerülhetetlen „dolog” lett, amely nem hogy nem partnere a magaskutúrának, hanem éppen ellenkezőleg. Zsámbéki Gábor egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a televízió, amelyről valamikor azt gondoltuk, hogy barátunk a kultúra népszerűsítésében, mára ellenségünk és nagy tömegében az emberek butításának leghasznosabb eszköze”. Az a nonszensz helyzet állt elő, hogy a média mára kifejezetten ellenérdekeltté vált a valódi értékek közvetítésében. Abból nincsen pénz. Sokkal jövedelmezőbb a butítás. De persze nem csak a média az oka. Az iskola, a szülők feladata is lenne mindez. De szerinted heti egy ének óra mire elég, ami ráadásul kötelező, és azt meg ugye nem szeretjük, ami kötelező. Az oktatásban és a nevelésben egyaránt ugyanúgy a perifériára szorult ez a terület, mint ahogyan már a közszolgálati televíziókból is eltűntek például a komolyzenei, vagy bármilyen kultúrával foglalkozó műsorok. Azt meg már érintettük, hogy mi folyik a kereskedelmi televíziókban, amiről inkább ne is beszéljünk. Abba pedig már belegondolni is rossz, hogy ha a mai tizenévesek így nőnek fel, akkor el lehet képzelni, hogy mit adnak majd tovább a gyerekeiknek. 

Már pedig közönségnevelés nélkül nincs közönség. Mint ahogyan virágzó kultúra nélkül nincs virágzó társadalom. Pedig a gyerekek – ha a trendi „irányzatok” nem rontanák el őket, akkor igenis eredendően fogékonyak lennének a minőségre. Nem is kell messzire mennünk. Itt van például a kislányom. Igaz, ő talán eleve egy különleges helyzetben van, hiszen születése óta ebben a világban, értékrendben él. Ő rajta látom, hogy mennyire nyitott tud lenni egy ember már kisgyermekkorában is a minőségre, ha lehetősége van rá. 

– Beszélgetésünk közben Fanni, Péter 8 és fél éves kislánya édesapja vállain pihen éppen. Így mindezek után természetesen adódik Fannihoz a kérdésem: „és te mi leszel, ha nagy leszel?” Mire habozás nélkül érkezett a borítékolt válasz csillogó szemekkel: zongoraművész. Mára már világszerte több száz hatalmas sikerű koncertet tudsz magad mögött. Végigolvasva a rengeteg külföldi kritikát, mindenfelé óriási, sőt, mondhatni rendkívüli lelkesedést váltasz ki a kritikusokból és a közönségből egyaránt eredeti és különlegesen szuggesztív zongorajátékoddal. De vajon milyen lehetett az ide vezető út? A sikert általában nem adják ingyen. 

– Végtelenül nehéz volt, de ennek a részletezésével inkább nem untatnám hosszasan az olvasóközönséget. A konzit és a főiskolát például úgy csináltam végig, hogy közben nem volt zongorám, ami ma már szülői szemmel is nézve eléggé elképzelhetetlennek tűnik még nekem is. A szüleim mindketten gimnáziumi tanárok voltak, ami egy csodálatos pálya de – ellentétben sok általam megismert országgal – hazánkban nem éppen egy anyagi sikerágazat… Elég nehéz körülmények között, igen nagy nélkülözések közepette csináltam végig az említett iskolákat. Iszonyú sok erő, kitartás, munka kellett ahhoz, hogy aztán bekövetkezzen mindaz, amit említettél, ésamiről annak idején még álmodni sem igen mertem. Édesanyám és több jó barát önzetlen segítsége, bátorítása nélkül bizony nem jutottam volna idáig, akik iránt örök hálával tartozom. 

– A tanáraid, mestereid is bizonyára büszkék lehetnek az egykori tanítványukra. Rájuk hogyan emlékszel vissza?

– Nekem mindig is csodálatos tanáraim voltak, amiért nagyon hálás vagyok a Jóistennek. A zongoratanár egy rendkívül fontos és meghatározó szereplője az ember életének. Már a kezdetektől fogva a legjobb kezekbe kerültem. A nyíregyházi Zeneiskolában Fesztóry Ágnesnél, majd a Bartók Konziban Schweitzer Katalin és Szilasi Alex irányítása alatt is rengeteget tanultam. Aztán a főiskolán Wagner Rita mellet. Mindegyikőjükre nagy hálával és szeretettel gondolok. De akkor már meg kell említenem Csalog Gábor és Fellegi Ádám nevét is, akik jóllehet nem voltak „hivatalosan” tanáraim, de tőlük is nagyon sokat tanultam, és az előzőekben felsorolt nevekhez hasonlóan őket is mestereimnek tartom. És ezúton is nagyon köszönöm Fellegi Ádámnak, hogy a Mester és Tanítvány díjátadó gálaesten való közreműködésre engem kért fel. 

Balatoni Péter a Liszt-évi koncertsorozatával – Liszt 200 World Wide With Balatoni – ismét világszerte, Budapesttől New Yorkig, Mexikóvárostól Torinóig öregbítette hazánk és a magyar kultúra jó hírét. 

– Milyen érzés lehet a világ másik végén magyar zongoristaként fellépni? Ráadásul magyar zenét játszani? Milyen a fogadtatása? Egyáltalán szívesen hallgatják arrafelé az emberek? 

– Külföldön az ember – az én esetemben – szó szerint a két kezével, tíz ujjával képviseli hazáját. Ez egyfelől persze csodálatos dolog, óriási megtiszteltetés, másrészt viszont elképzelhetetlenül nagy felelősség! Nálunk ugye nincs súgólyuk, nincs play back stb. Egyedül te magad vagy egész estére a zongorával kettesben, mint egy egyszemélyes „színház”. Minden egyes hang mögött ott kell lenned a lehető maximális mélységekig. Ezt nem igazán lehet elmondani, ki kell próbálni ahhoz, hogy az ember igazán képes legyen átérezni, hogy mit is jelent mindez… Magyar zenét megszólaltatni pedig különösképpen nagy felelősség, legyen az Liszt, Bartók, vagy kortárs szerző. Hogy szívesen hallgatják-e, az nem kifejezés! Eddig bárhol a világon játszottam nagy zeneszerzőink műveit, kivétel nélkül ámulattal, mondhatni lélegzet visszafojtva, hihetetlen odafigyeléssel és hálával fogadták. Ezek olyan pillanatok az ember életében, amit valóban nem lehet szavakkal kifejezni. Ha úgy vesszük, még országimázsnak sem utolsó. Hiszen a közönség – tapasztalataim szerint – általában kis hazánkról alkotott meglehetősen pozitív, mondhatni szép gondolatokkal, emlékekkel szokott hazatérni például egy Liszt-koncert után. 

Nem véletlenül tartják számon hősünket világszerte a magyar zene, a magyar kultúra lelkes, elhivatott nagyköveteként. 

– New York, Mexikó, Chicago, Los Angeles, Luxembourg, Velence, Torinó, Róma, Milánó, Genf, Zürich, Basel, Berlin… és még sorolhatnánk. Melyik volt számodra a legkedvesebb állomás? 

– Mindegyik. (Mosolyog – a szerkesztő megjegyzése.) 

– De most komolyan. 

– Halál komolyan. Nincs olyan, hogy kedvencem, nem is lehet, és nem is lenne igazságos a részemről kiválasztani egyet akár még ebből a felsorolásból sem. Hiszen mindegyik helyszín csodálatos és fantasztikus! Mindegyiket nagyon szeretem és mindegyiket más és más miatt. Lévén mindegyik más világ. Akárcsak ha azt kérdeznéd, ki a kedvenc zeneszerzőm, drámaíróm, festőm stb. Ugyanezt tudnám mondani. Azokat a nagyságokat sem lehet összehasonlítani, mivel mind teljesen különbözőek. Más és más miatt szeretem, ha akarod, más és más miatt a kedvencem Bach, Beethoven, Mozart, Chopin, Liszt, Schumann, Schubert… és ez még csak a 19. század eleje, úgyhogy nem is sorolom tovább. 

Ha csak az első két általad említett helyszínt nézzük: New York „The City, wich never sleeps”. Aki már járt „a világ fővárosában”, az tapasztalhatta, hogy ez a város nem véletlenül kapta ezt a megtisztelő címet. New Yorkban kézzel tapintható a szabadság. A világon mindenféle ember él ott egymás mellett gond nélkül, békében. És akkor még egy szót sem ejtettünk a világon egyedülálló építészetéről, hangulatáról, hihetetlen varázsáról és még mennyi mindenről. Mexikó. Csak címszavakban: a letűnt civilizációk, a különböző archaikus kultúrák találkozása; a maják, toltékok, aztékok, spanyol hódítás… Yucatan-félsziget, Mexikóváros, Teotihuacán. Hihetetlen kultúrális, szakrális kavalkád, amiről végtelenül sokat tudnék mesélni. Vagy az említett olasz városok, mint az európai kultúra meghatározó „képviselői”. De még azon belül sem tudnék voksolni. A velencei lagúnák, vagy az örök város, a Piéta a Szent Péter Bazilikában, meg még megannyi minden… Ez is mind kedvenc – sorolja lelkesen hősünk. Ha az embernek megadatik, hogy találkozhat más kultúrákkal, emberekkel, vallásokkal, akkor úgy érzi, hogy ez a mi Planétánk egy végtelenül és felfoghatatlanul fantasztikus hely. Vagyis inkább csak az lehetne… Ha – akárcsak „a világ fővárosban” – sikerülne mindenkinek mindenhol nyugodtan és háborítatlanul élni egymás melletmindenféle előítélet, gyűlölködés, kirekesztés nélkül. Ami biztosan jobban is menne, ha nagyobb figyelemmel sikerülne lenni mindazokra a halhatatlan, egyetemleges értékekre, amiket az előző idők nagyjai hagytak ránk. Ha valaki tud a „sorok között olvasni”, és figyelemmel hallgatja például a Benediction-t /Liszt/, és valóban megéli, átéli mindazt a valamit, jobb szó híján csodát, ami azok mögött a hangok mögött van „kódolva”, azokon a hangokon keresztül megtapasztalható, az bizonyosan jobb emberré válik. 

Thomas Mann így ír a zenéről a Doktos Faustusban: „a zene a legfelsőbb tudás titokzatos kinyilatkoztatása, Istentisztelet, és a zeneoktatás papi hivatással ér fel…”. Vagy másik kedvencem, Hamvas Béla mondja a Sciencia Sacra első kötetében: „A művészi tevékenység az egyetlen, amely a tevékenység eredeti értelmét megtartotta: szellemi szolgálat maradt, amely a világot szebbé teszi.”